Mazuria - az eltitkolt mese!
De mér’ pont Lengyelország? – kérdeztük egymásra nézve… Most már tudjuk!
Az ember életében az igazi szerelem csak egyszer jön el., mondják a bölcsek. Váratlanul, eltörölhetetlenül, érzéseket kapunk, amelyek elkisérnek követnek. Egy hasonló szerelem történetéről írnék, egyszerűen.
Szombat volt, nagyon október, és az indián nyár utolsó meleg napján egy térkép felett viccelődtünk. Lengyelország, Varsó, Mazuri tavak, tengeri kajakokkal, tavak és apró csatornák rengetegében. Összenéztünk és mosolyogva összehajtottuk a térképet.
Vasárnap kora hajnalban álmosan köszöntünk az ipolysági határátkelőnél valamilyen meghatározhatatlan kevert szláv nyelven egy hangos „dobri ranu-t”, amit valószínűleg csak mi értettünk, és már robogtunk is Lengyelország felé! Hosszú út volt, nagyon hosszú, de megvan ezeknek a gigantikus autózásoknak is a maga varázsa! A változatosság kedvéért megint Gyuri volt a sofőrünk az út nagy részén de azért a mi szerepünk sem lebecsülendő egy ilyen hosszú utazás alkalmával, mert mi (jómagam és Kopasz) vérremenő óvodás vitáinkkal elszórakoztattuk Gyurit, és azt hiszem, kicsit magunkat is!
Az útról csak annyit, hogy Varsót látnotok kell! És igenis érdemes eltévedni a belvárosban, mert ha betérsz egy kis kávézóba, hogy fáradtságod csillapítsd egy kávéval, biztos szerelmes leszel a nagyonszőke, nagyonpincérlányba… Nekünk nagyon sikerült! De mielőtt még komolyra fordulhatott volna a dolog tovább kellett állnunk… Végül is kajakozni indultunk.
Éjfél körül egy ködös parkolóban Sorkwityben, göndör szőke pincérlányfürtökre és a holnap kezdődő kalandra gondolva mély álomba zuhantunk.
A hajnalok mindig megdöbbentenek. Legyen az akárhol! De itt azt hiszem minden elképzelésünket felülmúlta. Miközben pakoltunk be a kajakokba egy gyors reggeli után a köd halála lassan engedte, hogy megpillantsuk azt, amiért 800 kilométert kocsikáztunk. Felettünk húsz-harmincfős hattyúcsapatok hangoskodva húztak, miközben mi ámulva fedeztük fel a tavat, amit a köd miatt addig nem láthattunk! A bepakolás végeztével Gyuri a kiszálló helyre vitte az autót, majd visszastoppolt hozzánk… Azt mondta szerelmes lett… Hiába, ez Lengyelország! Vízre szálltunk, és elkezdődött a négy napig tartó ámulat.
Krutynia - 110 km kajakozás apró tavak, kis patakok, fenyőerdők és hattyúk között!
Az útvonalról remek kis térképeket lehet vásárolni vagy a netről letölteni. De ha nincsen használható térképed, akkor se keseredj el, mert táblák jelölik az útvonalat, amiket megtalálni néha elég körülményes, de kellő kitartással, mint tudjuk semmi sem lehetetlen…!
Az első tavat kb. félóra evezés után hagytuk magunk mögött, majd rögtön az elején egy aprócska eltévedés után megleltük a kijáratot. Hatalmas nádfal labirintus és egy-két hattyú megkergetése után kiértünk egy kis tóhoz. Itt rituális szertartás keretei között feláldoztuk a Gyuri által otthonról kicsempészett pörkölt maradványait. Rövid ejtőzés után tovább indultunk Babieta felé. Érdekes módjával találkoztunk itt a tűzifaszállításnak! Hatalmas tiszai ladikhoz hasonló csónakokon közlekedtek, egy köbméter fával. A bácsika, aki kezelte a vízi szerkezetet mosolyogva tíz percen keresztül lengyelül útbaigazított minket következő állomásunk felé! Bábel ide vagy oda, sem Őt sem minket abszolút nem zavart az az aprócska tény, hogy gyakorlatilag egy kukkot sem értettünk egymás mondókájából! Hiába, lengyel-magyar két jó barát!
Az aznapra tervezett szakasz legszebb része következett! Kételkedve figyeltük a térképet… Majd megláttuk a „kiszállót” a tóból! A térkép szerint egy apró folyónak kellett következnie. De hogy ennyire apró! Utunk egy hatalmas éger láp erdőn keresztül vezetett, ahol a „folyó” szélessége helyenként alig haladta meg a három métert, a mélysége pedig gyakran a 20 cm-t sem érte el. Bedőlt öreg fahidak, hosszúra nyúlt árnyékok, csend, ámulat és az elmaradhatatlan hattyúk voltak, akik társunkul szegődtek az utolsó kilométereken. Az éjszakát egy kis szigeten töltöttük! Gyurma hamar feladta, Kopter és én egy tűzrakásból sörözéssé fajult filozofálgatás keretei között konstatáltuk, hogy megszerettük Lengyelországot! Nagyon!
Hajnal. Mindenki alszik. Kivéve engem, aki már a nap első álmos sugaraival versenyezve figyelem a vizet! Megpróbálom a mazuriai csukák észjárását kitapasztalni… Nem sok sikerrel. Az otthonról hozott konzervek mentették meg a becsületemet és a társaság gyomrát! Gyors reggeli és indulunk tovább! A reggel szelesnek és hűvösnek indult, de valahogy megkedvelhettek minket odafenn, mert mintegy fél órás evezés után a nap erősebbnek bizonyult. Újabb kis folyó következett! Két apró domb a két oldalunkon és hatalmas erdő között vezetett az út. Az aprócska folyó lassan, kanyarogva, minden kanyarban egy-egy új arcát mutatta nekünk! A hatalmas kidőlt fák, nádasok, lefűződött apró holtágak, és az elmaradhatatlan hattyú-hajkurászások. Dél körül beértünk Babieta kedves kis falujába, és itt megpillantottuk a kedvenc kocsmánkat! Egy átemelés előtt, a víz felett egy hatalmas stégen csillapíthatja szomját a fáradt túrázó. A kocsmától néhány száz méterre egy apró vegyesboltot is találtunk. Miután pótoltuk lefogyott kolbász- és kifli-készleteinket, végigkóstoltuk a helyi komlószármazékokat. Az árak egyébként közel ott járnak, mint kis hazánkban. A kocsmázással egybekötött ebéd után nekivágtunk a folyónak. Délután kisütött a nap, mi pedig csak mosolyogtunk és lapátoltunk a folyón lefelé. Egy újabb átemelésnél egy öreg vízimalommal találkoztunk… Kopasszal áthordtuk a kajakokat, és mire a második hajót átvittük, Gyuri derékig a folyóban egy kedves, idős bácsival egy mintegy kétszáz kilós vasdarabot próbált meg kihúzni a vízből. Noszarajta nekiugrottunk és győzött a lengyel – magyar összefogás! És hát jó tett helyébe jót várj… Újdonsült barátunk beinvitált minket a malomba, és végigmutatta a búza útját egészen a lisztig. Egy félórás idegenvezetés során kitanultuk a molnárok nemes munkáját, majd lisztes szívvel továbbálltunk. Az esti hajrá kicsit hosszúra sikeredett, inkább hasonlított egy olimpiai edzőtáborra, de hát ha menni kell, menni kell… Az alkonyi fényekben, ludakat hajkurászó gyerekek, a folyóban mosó nénikék, szomjukat oltó tehenek és a kora őszi füst illatának egyvelegében kerestünk táborhelyet. Kopasszal egy gyenge kísérletet tettünk a tűzrakásra. A hajnali horgászat természetesen nem maradhatott el. Ezen a reggelen sem állítottak emléktáblát a helyi halászok a nagy magyar halfogás emlékére... A reggeli után két hatalmas tó következett. Mielőtt nekivágtunk volna a nyíltvízi evezésnek, betértünk a Csuka nevű kiskocsmába szomjunkat oltani. Megfigyeltük, hogy a part menti kis hangulatkarbantartó intézmények neve minden második esetben csuka volt… Erős hátszél, és három órás komoly evezés után, utunk újra apró kis ágrendszereken vezetett tovább. Beérkeztünk a Krutynia a fokozottan védett területére. A folyó partján mindenhol tiltó táblák jelezték a folyón tartózkodás szabályait. A horgászni tilos táblák ellenére az egész túra során itt volt az egy stégre jutó horgászok száma a legmagasabb. A védett terület bevezető szakaszánál található zsilipnél, megpróbálkoztunk egy gyors tisztálkodással, néhány horgász örömére. Mi is megpróbálkoztunk néhány vízi ragadozó tőrbe csalására… Nem is szeretjük a halat… Az este újra a vízen ért minket. Az őszi alkony színei, illata és a hangulat foglyai lettünk. Észrevétlenül ránk esteledett. Az éjszaka meleg volt, fülledt és párás. Sátrat állítottunk, és már csak a halk, egyenletes, fáradt szuszogás törte meg a folyó csendjét.
Gyuri halk káromkodására ébredtem. Szakadt az eső. Mi természetesen újra útra keltünk és nekivágtunk túránk utolsó szakaszának. A csendes esőben még varázslatosabbnak tűnt a folyó. Hatalmas nádrengetegben kanyargott a folyó, majd egy erdőbe érkeztünk. A parton hód rágta fatörzseket láttunk végig. Kétórányi evezés után kiértünk egy madárrezervátumba. Öreg kidőlt fák, nagy, sekély vízfelületek, és hatalmas nádasok tarkították a tavat. Fényképezkedés és némi eltévedés után beértünk egy keskeny ágba, amelyen elérkeztünk utunk végcéljához. Gyors bepakolás után, kis városnézés és irány Magyarország. A hazaút csendes volt, eltekintve egy gyorshajtástól, amiben Gyuri komoly színészi képességről tett tanúbizonyságot, amikor az igazoltató rendőr nyakába borult könnyes szemmel üvöltve, hogy „kolléga, kolléga”…! Az eljáró közeg boldogan engedett útra bennünket.
Csendben ültünk az autóba és mindannyiunk fejében forgott a film, amit az út során rögzítettünk. 110 km egy varázslatos folyón. Napok múlva is éreztük ez nem csak egy jelentéktelen flört volt a folyóval. Belezúgtunk. Nagyon. Hűséget fogadtunk.
Egy biztos, visszamegyünk.
A fővárosi frontot h átrahagyó sikeres író a leányfalui Duna- parton áll. Az ostromgyűrű már északról is körbezárta Budapestet. Orosz katonák vették be magukat a faluba minden házába, így Máraiék villájába is.
A "kis" Karinthy a szigettel szemben álló házából gyakran evez át kajakjával, hogy a parti kavicsokon fekve nézze a tájat. Evezősök kötnek ki, borral kínálják a környéken jól ismert írót. Nyugalom és csönd.
Próféta nevű barátommal gimnázium alatt gyakran evezünk a sziget környékén. Illés nagy mozdulatokkal vágja a fát a családi baltával, közben érezzük, hogy van valami várakozó a langy nyári levegőben. Ez sajnos igaznak bizonyul, amikor a baltának lerepül a feje, és némi hezitálás után élével a gyakorlott favágó hátára esik. Az incidens csak derültséget okoz.
A rendszerváltás hőse, a vállalkozó fokozatosan terjesztette ki életterének határait. Jól felszerelt telepjáróikkal először meghódították először a közutakat, majd a járdaszigeteket, később az erdőkre és a mezőkre került a sor. Vissza a természetbe! A fordított evolúció quadokon és endúrókon keresztül vezet a vízpartra. Ekkor jelent meg először a "Hátsószándék II" jacht a Kacsa szigeten, hogy elhozza a rég áhított civilizációt.
A nagy gazdasági válság utáni idők elitje felfedezte magának a helyet. Ami a kelta magyarnak a pilisi szívcsakra, az lett a Kacsa sziget a politikai és kulturális élet elitje számára. A sziget első állandó lakosa a Josi Barat kormány kulturális minisztere, Medveczky Ilona volt. Ízléses dácsájában egymást érik a kulturális események, a kormány által bevezetett indiai rendszerű kasztrendszer kiválasztottjai egymás után jelennek meg a szigeten.
Az apát Ilona ekkora már eladta a Palik házaspárnak, ahol pónik fürdetésével és a versenyautó lokációs rendszerének Peking-Dakar ralira felkészítésével foglalkozik, debian alapokon. Kozman fiával természetesen nem léphetünk a szigetre, hiszen a népesség nagy részét kitevő, ún nemtelen kaszthoz tartozunk (nem-celeb, nem-kínai a szó eredete). Régi vágyát, hogy szigetre zárt apját újra lássa, csak egy kockázatos terv segítségével valósíthatjuk meg. A megbeszélt találkozó és négy Hubertus után a leányfalui kocsmából indulunk. A folyó partján iszappal kenjük be arcunkat, majd a magyar gárda őrezred hajóját úszva megkerülve egy sodródó fába kapaszkodunk.
